A német származású E. T. A. Hoffmann, aki nevének az első fele igencsak emlékeztet egy birodalmi lépegető típus megjelölésére. a romantika erőteljes behatása és tudtommal többnyire alkohol befolyása alatt írt leghíresebb műve, az Arany virágcserép című kisregény.
Ezen könyv megalapozottan tekinthető a kortárs irodalom által igen kedvelt fantasy műfaj közvetlen elődjének, ugyanis történetvezetése és világszemlélete egyaránt jelentős hasonlóságokat mutat napjaink irodalmának „rejtett varázsvilágokat” felvázoló toposzával. Teszi ezt azonban a XIX. század emberének viráglelkével és kifinomultságával.
A cselekményben egyszerre vannak jelen mesebeli, fantasztikus elemek és a realitás mezsgyéjén mozgó hétköznapi események, figurák, helyszínek. Gondolati síkon a történetet szervesen átfonó „tanulság”, mely egyenesen Platónig vezethető vissza, ugyanis sokszor fejvakarással járó összeegyeztethetetlen jelenetei a könyvnek, azaz az óhatatlanul felmerülő kérdés, hogy: „most akkor mégis mi a fészkes fene történik?”, és a talány, hogy a furcsa dolgok amiket gyakran csak egy-egy személy érzékel/vesz tudomásul valóban lezajlanak-e, abban a feltevésben oldódik fel (némiképp), hogy a világunk csupán elenyésző szelete, árnyéka egy magasabb szinten létező valóságnak, amelynek lakói a földi élet legmagasztosabb cselekedeteit is kicsinyesnek és gyermekinek látják. Ez a feltételezés a már említett híres görög filozófustól ered, aki furcsa módon meg is jelölte a helyet, ahol a valóságot képesek észlelni annak meghamisítatlan tiszta valójában, melynek neve Atlantisz. A legendás város csakugyan meg is jelenik említés szintjén a regényben, ugyanis ez az a hely, ahol a mi világunkban esetlen és szerencsétlen főszereplőnek nemesi rang és őszinte elismerés jár.
A mű főszereplője Anzelmus diák, aki a maga csetlő botló bohókás módján kifejezetten bájos egyéniség. Mint az a narrátor szavaiból kiderül. A fiatal legényke olyannyira ügyetlen, hogy a közvélemény egységesen úgy vélekedik, a fején rontás ül. A legelső bekezdés is azzal indít, hogy Anzelmus a feltámadás estéjén izgatottan kocsmába igyekezve beletapos egy öreg almás kofa kosarába, ami miatt a vénasszony átokkal sújtja őt. A fiú engesztelés gyanánt odaad a néninek egy szatyor pénzt, az viszont nem engesztelődik ki, így haragja a továbbiakban végigkíséri a fiatalember sorsát. Anzelmus szomorúan, amiért minden pénzét odaadta az árusnak (bár azt hiszem ennyit semmiképp sem értek az almák) lepihen egy bodzafa alatt, siratva az elúszott mulatozást. Az ágak között három kristálycsengettyű hangján énekelgető parányi kígyót tekint meg, akik közül a legkisebbnek lila szemébe egyből bele is szeret (a későbbiekben kiderül a hüllőről, hogy valójában meseszép nimfa, de ezen a ponton még ennek az információnak hiányában gyúlnak lángra a fiú érzelmei). A kígyók azonban, amikor járókelők közelednek, sietősen a folyóba slisszannak és eltűnnek hangjukkal együtt Anzelmus életéből, aki ezután megszállottja lesz az általa látott jelenésnek, környezete pedig egyre valószínűbbnek tartja, hogy megbolondult.
Ezt követően felpörögnek az események, és gyakorlatilag ami 120 oldalban meg tud történni, az megtörténik. Egymást követik az abszurd események. Anzelmus másolói munkát vállal egy titokzatos levéltáros, bizonyos Lindhorst szolgálatában, aki állítása szerint egy tűzliliom egyenes ágú leszármazottja. Az almaárus újra meg újra feltűnik, hol ajtókilincs, hol más alakban. A levéltáros házában megismerkedünk a mű címszereplőjével, aki nevéhez hűen egy arany virágcserép. Ez a tárgy Lindhorst hozománya annak, aki elveszi a lányát, ki nem más, mint a legkisebbik kígyócska, aki a gyűrűjében lakik. A diák egy idősebb barátjánál, Paulmann aligazgatónál tett látogatásakor Heerbrand megjegyzi, hogy a fiúból egy nap még titkos titkár, de akár még udvari tanácsos is lehet. Ennek hatására Paulmann lánya Veronika eljátszik a gondolattal, hogy mennyire megérné a diák feleségének lenni, és a már említett almaárus asszonyt hívja segítségül (aki mint kiderült az ördöggel cimboráló boszorkány), hogy szerezze meg számára a diák szívét. Viharos éjszakán a lány és a banya tüzet raknak egy kifejezetten horrorisztikus hangulatú jelenetben, később Anzelmus, Paulmann és Heerbrand irattáros egy fogadáson bepuncsoznak és szétverik a lakást, megjelenik egy gyerek méretű okulárés papagáj aki felszólítja Anzelmust, hogy holnap ne késsen Lindhorst-tól, a levéltáros egy ízben kócsaggá változik, a kígyókisasszony, akinek neve Serpentína, szerelmet vall a főszereplőnek és elmeséli apja hogyan került a földre (amely betéttörténet nagyjából annyira követhető mint egy mandarinból google fordítóval magyarba átültetett értekezés a húrelméletről). Anzelmust kristálypalackba zárják, a levéltáros szalamandra alakjában összecsap a boszorkánnyal, amikor az összeütközés már elkerülhetetlen, és még számtalan hasonló esemény, hogy csak a lényegesebb elemeket említsem.
Ahogy azt szemléltetni igyekeztem, nem igazán lehet elmagyarázni, miről szól az Arany virágcserép, és nem azért, mert annyira bonyolult lenne a témája, hanem mert annyira összetett az előadásmódja. Ezt sokszor tovább nehezíti, hogy a történetmesélés két szintjén kívül (azaz a valós és képzeletbeli) az író gyakran kiszól a történetből, és vagy anekdotákba kezd, vagy pedig egy-egy jelenetet vezet fel egy „ha te ott lettél volna” kezdetű mondattal.
Hoffmann igen bensőséges hangon szólítja meg olvasóját, ami még befogadhatóbbá és izgalmasabbá teszi a koránt sem hétköznapi vagy egyszerű történetet. Ebből a hangnemből egy hosszas és meghitt éjszakai beszélgetés vagy valamiféle titkos levelezés gyertyafénynél történő olvasásának élménye elevenedik meg a befogadó előtt, amit még jobban sugalmaz, hogy a 12 szerkezeti egységet az író vigíliáknak vagyis virrasztásoknak nevez.
Az utolsó virrasztás már nem képezi a történet szerves részét. Az író E/1-ben ad számot Lindhorstnál tett látogatásáról, ahol annak igyekezett utána járni, mi is lett Anzelmus történetének befejezése. A levéltáros pszichoaktív frissítővel kínálja meg, minek hatására látomásban találkozik az egykori diákkal Atlantisz városában, ahol Serpentinával él kiegyensúlyozott párkapcsolatban a szerelmüket szimbolizáló tűzliliommal ami a virágcserépből sarjadt.
Ez részben vagy egészben zárójelbe tehetné az egész cselekményt, azonban azt hiszem szükségszerűtlen így felfogni. Ahogy azt a levéltáros saját származásának elmesélésekor ki is mondja, a története se nem zagyvaság se nem allegorikus ábrázolás. Ez igaz a könyv egészére is. Nem tekinthető metaforikus leírásnak, de komolyan sem lehet venni, mert akkor badarságnak tűnne.
Azt hiszem a valósághoz akkor állunk a legközelebb, ha úgy tekintünk rá, mint mesére, ugyanis ez egy mese. Nem értelmezhető a mű a hagyományos hozzáállásokkal, csak a gyermeki kíváncsiság és a fantázia szabadon eresztésének eszközével. A mű nem operál egyértelmű szimbólumrendszerrel. Egyszerre merít a folklórból, a keresztény hitvilágból és az írói fantázia kifogyhatatlan ötlettárából. Ennek eredményeként motívumai teljes mértékben nem visszafejthetőek, a látomásszerű képsorok pedig hullámzó hatással vannak az olvasó tudatára. Hol egyértelműen érti mit jelent az elvont részlet, hol csak sejteni tudja, hol pedig fogalma sincs róla mire utal. Így válik álomszerűvé, ahol a tudatalatti felszínhez közeli sugalmazásaiból érvényes következtetések vonhatóak le, a mélyből feltörő elfojtott gondolatok viszont elhomályosítják az értelmet, de feledhetetlenné teszik a hangulatot.
A boszorkány alakja például a történet végére kikristályosodik és az addigi ellentmondásokat feloldozza a beismerés, hogy hazugságokat és káros gondolatokat táplált Anzelmusba. Egyértelművé válik, hogy ő képviseli a varázslat sötét oldalát, ami természet feletti erőkkel bír, de azokat a nyárspolgári lét szolgálatába állítja. Célja, hogy a diákot, aki közel áll a megvilágosodáshoz, eltérítse útjáról és elhitesse vele, hogy tartania kell Lindhorst levéltárostól, akit az olvasó kételyeinek ellenére is a jó szándék vezérel. Ő képviseli a józan ész terroruralmával szemben a felszabadult fantázia szabadságát és a művészi kiteljesedés felemelő hatását. Különc mesterévé lesz a társadalomba beilleszkedni képtelen Anzelmusnak, és egy járatlan rejtelmes út megmutatásával teremti meg számára a lehetőséget, hogy boldog és értékes emberré válhasson. Szemben a boszorkánnyal akinek célja, hogy a diákot beterelje a világ béklyóiba, hogy egy napon udvari titkos tanácsos írnok legyen belőle, aminek már neve is a bürokrácia halszagú romlottságától bűzlik. A levéltáros Serpentinát szánja a fiú mellé társnak, aki azért a csodáért szerelmes belé, amit a fiú lelke jelent, a boszorkány pedig Veronikát, aki csak a társadalmi rangba szeret bele, amit egyszer egy nap a diák titulusa jelent majd. A könyv azonban nem ítéli el ezt a magatartást sem. (Veronika Heerbrand melett boldog lesz a maga módján, aki hasonló titulust kap, mint amit annak idején Anzelmusnak jósolt) Nem veti meg a társadalmat, sem pedig azt, aki ilyesfajta sekélyes élményekben leli örömét, de figyelmeztet rá, hogy létezik más formája is az életnek, Atlantiszban pedig mindig lesz hely azok számára akik nem kevésnek bizonyulnak az egyszerű élethez ahogy az kívülről tűnik, hanem akiknek az egyszerű élet bizonyult kevésnek ahhoz képest ami bennük rejlik.
Az Arany virágcserepet mindenki számára meleg szívvel tudom ajánlani kortól, nemtől, színtől, szagtól függetlenül, mert ez egy olyan történet, ami szebbé teszi az ember lelkét, ha fogékony arra, hogy egy mókusarcú német bácsi a csodákról meséljen neki.