Nos, eldöntöttem, hogy jelentkezem Erasmusra. Na jó, ez nagyon az eleje, tekerjünk bele egy kicsit… Ön Campus Mundi ösztöndíjas státuszt nyert.. gólyatábor… búcsúzkodás… Lisszabon reptér…(Megjöttünk!) Az esti lakom elfoglalása után elindultam kicsit felfedezni a fővárost, ugyanis a vonatom csak másnap indult tovább. VÉLETLENÜL ráleltem egy kis egységre a szállásomhoz közel. A csapos egyből cimborám lett.
Én mondom: Hungary!
Ő mondja: Puskás!
Másnap, cirka 4 órás vonaton döcögés után végre megérkeztem Castelo Branco városába. Az első hetek ismerkedéssel teltek. Ismerkedés a várossal, csoporttársakkal, a többi Erasmusos komával. Castelo Branco egy tipikus portugál „kisváros”. Minden út macskaköves, különböző mintákkal, igencsak esztétikus. Nagyrészt gyalog közlekedtem, nincsenek kimondottan nagy távolságok. A vár és környéke esténként különösen szép, de persze akadnak itt más látnivalók is. Például a főtér, a múzeumok, a stadion, a színház és persze a Docas nevezetű kocsmasor, ahol esténként gyakran előfordultam. A korsó sör ára ugyan az, mint nálunk, szóval otthonosan éreztem magam a városban.
Mikor valaki a külföldi útjáról mesél, mindig azt mondja, hogy milyen kedvesek az emberek. Nos, ez nem csak bullshit szöveg Portugália esetében. Az Uber sofőrtől elkezdve az egyetemi takarító néniig bezárólag mindenki kedves és segítőkész. (Még akkor is, ha nem tudnak angolul.) Legyen szó akár útbaigazításról, fordításról vagy egy ingyen fuvarról egy másik városba. Tudni kell a portugálokról, hogy nem egy cidrizős nép. Nem kapkodnak, nem idegeskednek, nem sietnek sehova.
Egészkor kezdődik az előadás az egyetemen? Óra 10 előtt ne menj oda, mert legtöbb esetben még a tanár sincs ott.
Késtél egy órát a másfél órás előadásról? (Mondjuk ez ritka.) Semmi gond fiam, biztos okkal késtél csüccsenj le, de sűrűn azért ilyen ne legyen.
Az egyetemtől nagyjából 8 percnyi gyaloglásra laktam. Az épület kívülről olyan, mint egy gimi, belülről mégannyira. Fogalmam sincs, hogy miért, de ez nagyon tetszett. Mindenki beleértve az oktatókat is rendkívül közvetlen. (Nem csak velem, egymással is) Ez már az első nap szembetűnő volt. Mégis mikor pacsiztál a retteget anat tanároddal a suli büfében? (Na, ugye.) A másik számomra meglepő dolog az ebédlőben történt. Nincs külön tanári asztal. Az oktatók (még a dékán is) egy asztalnál ül a hallgatókkal és beszélgetnek. Ugyanakkor nem esnek át a hallgatók a ló másik oldalára. Hiába ez a nagyon közvetlen, szinte haveri társalgás, az órákon és azokon kívül is megadják a tiszteletet az oktatóknak.
Féléves itt tartózkodásom során sajnos két dolgot nem sikerült tökéletesen elsajátítanom. A portugál nyelv nyelvtani rendszerét (gramática da língua portuguesa) és annak szókincsét (vocabulário). Szóval mondanom sem kell, hogy tanáraim (Mivel az órák portugálul folytak) minden egyes kiejtett szavával egyet értettem és hangosan bólogattam mikor rám néztek. Számomra az anatómia órák tetszettek (volna) a legjobban. Ugyanis, a drága professzor úr előszeretettel szemléltette a tananyagot, félmeztelen hallgatókon. Ám több társammal együtt a lelkesedésünk hamar alábbhagyott, mikor rájöttünk, hogy hölgyeket nem hív ki, ezen demonstrációkra. Pedig többen is azon a véleményen voltunk, hogy a női test anatómiája is fontos. Azonban ezen vágyunk diszkrimináció áldozatává vált. A csoporttársaim szerencsére mindig fordítottak nekem, ha pedig kellett, akkor az oktatókkal is tudtam angolul kommunikálni.
Azért a sportról sem szándékoztam lemondani, így kerültem a CDRC Vila Velha Ródão focicsapatához. Amatőr csapatról van szó, ám a körülmények és a mentalitás profi szintű. Volna mit tanulnunk tőlük. Az első általam is látogatott edzésen (szeptember végén), hasított belém a felismerés. Én most PORTUGÁLIÁBAN (Jééézusom) edzem egy PORTUGÁL csapattal!!!
Már egy hónapja itt voltam, de csak akkor tudatosult bennem, hogy tényleg itt vagyok. Fogtam a fejem és azt hittem, hogy meghasad az égbolt vagy nem tudom mi fog történni de rendkívül mély boldogság fogott el.
Sikerült az ország jelentős részében megfordulnom, szóval elég sok mindent láthattam és átélhettem. Utazni a táj szempontjából vonattal érdemes, ez azonban az idő szempontjából már nem igaz (visszasírtam a MÁV-ot). Vonatozás közben a tájat nézve úgy éreztem, mintha egy Disney mesében lennék, bár abban nem robban le minden második vonat… Na, de robogjunk vissza a tájhoz. A tengerpart, a völgyek, a folyók. Igazából ezt nem lehet elmesélni, látni kell. Sajnos a fotók sem adják vissza ugyan azt. Tényleg elképesztően gyönyörű. Viszont sokat kell utazni, azért ha valóban mindent vagy legalábbis a nagy részét szeretnéd ezeknek a tájaknak látni. Szerencsére nekünk erre volt időnk! Szörföztünk Carcavelos partján, túráztunk a közeli hegyekben, táncoltunk „mini karneválon”, mindent is csináltunk!
Tehát milyen is Erasmusosnak lenni? Ezt tényleg csak az érti, aki már megtapasztalta. Rengeteg új embert és velük együtt új történeteket, kultúrákat ismertem meg. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy barátságokat is kötöttem. Nem állítom, hogy ezek egy életre szólnak, de az biztos, hogy mindig emlékezni fogok rájuk. Leginkább az olaszokkal voltam jó viszonyban. (Talán a zászlójuk színei miatt, nem tudom)
Elég sokajkú volt a társaság, ha fogalmazhatok így. Olaszok, törökök, litvánok, bolgárok, lengyelek, fehéroroszok, brazilok, spanyolok és még sorolhatnám. Nagyjából 90 Erasmusos hallgató leledzett Castelo Branco városában. Képzelj el egy közös vacsit… instant káosz. De imádtam.
A magyar delegációval (ketten voltunk a városban) sörözésben és hangulatteremtésben voltunk erősek. A legkedvesebb emlékem, amikor a Portoban állomásozó másik két TF-es kollégával együtt négyen elutaztunk az Azori-szigetekre, ezen belül is São Miguel szigetére. Ez az, amit egy kép, egy videó sem ad vissza. Nem túl szerény szókincsem kiaknázásával is nehezen tudom leírni. Kráter tavak, szubtrópusi erdők, ananász és tea ültetvények, és „meleg vizű” vízesések. Napfelkeltét néztünk a tengerpartról, megmártóztunk a meleg termálvíz és a hideg Atlanti-óceán vizének találkozásánál, ananászt ettünk közel 800 méter magasan, mindezt egy 62 km hosszú vulkanikus gyöngyszembe sűrítve.
A kis beszámolóm margójára még talán csak annyit:
Ezúton is szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a szervezeteknek, a családomnak és mindenkinek, aki ezt lehetővé tetette számomra. Egy életre szóló élményt kaptam.
Nem kívánok nagy életbölcsességet vagy más hasonló kis okosságot a csempészni a buksidba. Viszont ha már eljátszottál a gondolattal, hogy te is belevesd magad egy ilyen kalandba akkor adjál neki! Ne halogasd, és ne legyen az a visszatartó erő, hogy esetleg csúszol egy évet az egyetemen. Sokkal többet fogsz kapni ettől a félévtől, mint amennyiről itthon „lemaradsz”. Szóval, ha van rá lehetőséged vágj bele.
Remélem, meghoztam hozzá a kedved!
Czeferner Richárd