„Meg az a srác,
akit már te is láttál és tudtad jól utálja magát,
de mégse hitted volna,
hogy a végén előveszi a pisztolyát”
Bár kötve hiszem, hogy Lukács Laci gondolatai ezeknek a soroknak a megírása közben a német szentimentalizmus körül forogtak volna, de körülbelül ugyanarról van szó.
A mű cselekménye nem tartalmaz tragikus eseményeket, sem váratlan fordulatokat. A főszereplő egyszerűen csak szenved. Magában, többnyire csöndesen, gyakorlatilag alaptalanul, de szenved. A cselekmény hétköznapi, sőt banális, de gyakorlatilag azt is lehetne mondani, hogy nem létezik. Olyannyira hétköznapi események fogalmazódnak meg, hogy egy lefele történő kerekítéssel az eredmény az lenne, hogy az anyagi világban semmi sem történik. Azonban a levélregény műfaja, amiben a könyv íródott, lehetőséget ad arra, hogy a főszereplő gondolatait az elképzelhető legnagyobb részletességgel tárja az író az olvasó elé. Goethe ezt teljesen ki is aknázza, így hőse lelkéről elképesztő aprólékos jellemrajzot kapunk.
Werther egy barátjának címzett leveleiben fejt ki mindent, szinte naplószerűen, hogy mi történik vele. Ezeket analitikusan elemzi, hosszasan fejtegeti, mi milyen érzelmet váltott ki belőle, milyen gondolatok gyötrik és milyen vágyak ébredtek benne.
Goethe művének középpontjába a történések mögött húzódó indítékokat, az iszonyatos lelki és szellemi deformációt, valamint a hosszú és részletesen kibontott negatív jellemfejlődést állítja. Nem véletlen, hogy a mű a maga korában öngyilkossági hullámot indított el Európa szerte, ugyanis az író képes olyan átélhetőséggel ábrázolni a főszereplő érzelmi viharait, hogy az olvasó könnyen érezheti, hogy valóban nincs kiút abból a szellemi gettóból, amibe Werther saját magát zárta.
Ez azonban nem így van. Illetve inkább nem lenne muszáj, hogy így legyen. Ugyanis Werther kálváriája végére már tényleg menthetetlen állapotba csúszik, ahol a károsodások, amik végbementek rajta már visszafordíthatatlanok, viszont azt is látni kell, hogy senki sem tesz kísérletet arra, hogy visszafordítsa őket.
A műből nem érdemes kiemelni a háttértörténetet, mert az, bár létezik, csak utalások vannak olyan történésekre, amik nem köthetőek Lottéhoz, a regény hősnőjéhez. Ez gyanús, hogy tudatos szerkesztés az író részéről, kifejezve, hogy aminek nincs köze a mindent beárnyékoló szerelemhez, vagy a minden mögött valami megrázó szomorú szépséget sejtő töprengéseihez, az valójában annyira nem is érdekli Werhert, hogy még a kézzelfoghatóbb megnevezését sem hajlandó leírni annak. A helyiségnevek „megváltoztatásra kerültek” a személynevek javarészt nincsenek leírva, ugyanis az író azt az érzetet igyekszik kelteni, hogy egy általa megtalált és összeszerkesztett levelezés egyik felét adatja ki (ennek a történet legvégén lesz jelentősége, egyébként javarészt idegesítő és mesterkélt).
Így mivel semmiféle következtetés nem vonható le semmiből, elmondhatjuk, hogy Werther odaköltözik valahova, valamiért, addig amíg elintéz valamit, de leginkább valameddig. Annyi természetesen bizonyos, hogy német területen tartózkodik.
Gondolatait eleinte az antik görög költészet és a művészet köti le, valamint az élet jelentéktelen eseményei mögött húzódó többletjelentések kutatása. Az élet szépségét keresi, és gyakran úgy véli, meg is találja pillanatképekben. Vizet hordó leányok, mezőn játszadozó gyerekek láttán, egy béreslegény gazdasszonya iránt érzett szerelmének története hallatán érzi azt, hogy van boldogság a világban. Ezeket igyekszik rajzokban megörökíteni, sikertelenül, ami szorongással tölti el. Kényszerűnek tűnő vonzalma az ilyen pillanatokhoz, már ekkor betegesnek mutatják be viselkedését, és előre sejtetik, hogy a főszereplő instabil személyisége könnyen lehet saját tragédiájának előidézője.
Az első és egyetlen fordulópont gondolatvilágában, amikor először találkozik Lottéval, a helybéli fiatal lánnyal. Fixa ideáljai óhatatlanul arra sarkalják, hogy a szép, kedves és művelt lányban meglássa élete értelmét. Lottét teszi meg a világban rejlő szépség lenyomatává, és már az első találkozás alkalmával menthetetlenül és alaptalanul beleszeret annak ellenére is, hogy tudatában van annak, hogy Lotte jegyben jár.
Személyiségfejlődése ekkor kezdi meg mélyrepülését. Az ítélőképességét lassan elveszítő Werther a valóság semmibevételét annak el nem fogadásának tünteti fel saját maga és barátja előtt. Elkezdi értelmetlen viselkedését nehezen felfogható ideákért való kétségbeesett küzdelemként feltüntetni.
Szerelmét szép lassan kibontakozni látja, mintha haladnának Lottéval a-ból b-be, annak ellenére, hogy tudja minden reménye szükségszerűen szertefoszlik, ha a lány vőlegénye Albert hazatér megbízatásából, ami természetesen nemsokára be is következik.
Werther ellenlábasát komoly, szorgos, szenvedélyektől mentes, azonban egyértelműen jó szándékú és szeretetteljes férfinak ismerhetjük meg, aki bár szellemi monumentalitásban jócskán alulmarad a főhőssel szemben, mégsem válik sem földhözragadttá, sem arrogáns nyárspolgárrá. Nem csak elfogadja Werther jelenlétét, mint kapcsolatába ütött kellemetlen éket, de barátságot is köt a poéta lelkű fiúval. Kettejük párbeszédei azok, amik leginkább rávilágítanak mekkora problémákkal küszködik valójában a szentimentalizmus megtestesülésének számító főszereplő.
Amikor Albertnek kifejti véleményét az öngyilkosságról, már előre sejthető, hogy a történet merre felé is tart valójában. A jelenetben egyrészt Hitchcock puskája ként megjelenik a fegyver, melynek a dramatika jegyében a katarzis pillanatában el kell majd sülnie. Albert utazó pisztolya ez, amiről tulajdonosa megjegyzi, hogy egy régi baleset okán nem szívesen hordja magánál. Werther azonban az önként vállalt veszélyhez fűződő beteges vonzalommal kölcsönkéri tőle, mi több szándékosan az öngyilkosságra tereli a szót, mely magasztos tettként való beállítása közben elragadtatva magát, kezd megfeledkezetten beszélni, mennyire nagyra tartja azt, aki ilyesmire képes elkötelezni magát. Ahogy belelovalja magát a témába, majdhogynem kínossá válik érvelése. Bennem ez a rész azt az érzetet keltette, mintha már régóta el akarná mondani ezt a pátoszos monológot, és a pillanatra igyekezne ráerőltetni az egyébként oda nem illő témát.
Ezt a dialógust követően, sokaknak, magának Werthernek is, egyértelmű lesz egyszerre, hogy neki nincs helye a jövendőbeli házaspár életében. Ennek nyomán hosszas huzavonával el is szánja magát a távozásra. (Itt mellékesen megjegyezném, hogy amikor elbúcsúzik Lottétól, az a könyv legkínosabb jelenete. Gyakorlatilag egy csillagfényes éjszakán csüng koloncként a szerelmespáron, nem törődve azzal, hogy meghitt beszélgetésükben hívatlanul van jelen, mintha egy utolsó tökéletes pillanatot várna, aminek kész bármelyik pillanatot kinevezni. Áhítattal figyeli ahogy a lány halott édesanyjáról mesélve sírva fakad.) Elutazik és barátai unszolására hivatali állást vállal. Összebarátkozik egy művelt báróval és vonzalmat kezd érezni egy nemesi származású lány iránt, azonban egy fogadásról jószerivel elüldözik a felfuvalkodott arisztokraták, mert felkapaszkodott polgárnak tartott személyének jelenléte sérti személyüket.
Epizodikus része ez a történetnek, mivel nem a történet fő csapásvonalát követi, de segít a főszereplő jellemének kibontakozásában. Megismerhetjük ezáltal, hogy hiába minden jó szándéka, Werther az egész világban számkivetettnek számít, gyenge jelleme okán pedig küzdeni nem képes a társadalmi kötöttségekkel szemben. Anélkül kerül elutasításra, hogy bárkit is érdekelne személye. Ez a trauma párhuzamos szerelmi csalódásával. Feleslegesség érzete itt teljesedik ki, és számára innentől nincs visszaút. Időközben hírt kap arról, hogy Lotte és Albert összeházasodtak, a ceremóniára azonban ő maga nem kapott meghívót. Ekkor dührohamot kap, elégeti szerelme portréját és haragos levelet fogalmaz a lánynak.
Werther belesétált a csapdába, amit magának állított. Az eltervezett és az előre látható események egymást követve valósulnak meg, ő pedig még maga előtt is nyilvánvalóan képtelen reményeit elvesztve szép lassan belefullad a valóságba. Kívülről szemlélve úgy tűnne, mintha az élet a maga ütemében menne, miközben a főhős egyszer csak megbolondul. Werther szemével nézve azonban azt látjuk, hogy a magára erőltetett eszmények hiábavalósága mutatkozik meg, ahogy élete nagy pillanatai sorra nem jönnek el, és azokat erővel megteremteni is képtelen. Werther alternatív valóságban, egy álomvilágban él. Utolsó pillantásokban, meg minden addigit feloldozó végső beszélgetésekben gondolkozik. Azt hiszi, hogy azért képtelen elengedni Lottét, mert még nem érkezett el a végső pillanat, és nem veszi észre, hogy azért nem tudja elengedni, mert egy végső pillanatot vár. Elhiteti magával, hogy létezik a mindent elemésztő egy igaz szerelem, magáról pedig elhiszi, hogy ennek oltalmában vállalja a kínjait. Közben felperzsel maga mögött minden érzelmi és szellemi hátországot, az életében mindent feláldoz azért, hogy megélhesse a katarzist, ami sohasem jön el.
Visszatér a faluba, ahol Lotte és Albert már házas életet él, és gyakorlatilag élősködőként végzi be utolsó napjait. Gondolatai szétesnek, történetei furcsává válnak, talán már nem is valóságosak, csak kitalációk. Állítása szerint találkozik egy őrülttel, aki a hidegben virágot keres, hogy elvigye szerelmének. A háborodott édesanyjától megtudja, hogy fia Lotte iránt érzett szerelmébe bolondult bele. Werther saját magát fedezi fel a férfiban, ami joggal feltételezhető, hogy csak allegorikus megfogalmazása önelemzésének.
A boldogságot elveszettnek tartja, ugyanis találkozik a korábban őt megihlető személyekkel, akik egymás után mesélik el nyomorukat. A mezőn játszadozó gyermekek egyike meghalt, a béreslegény, aki gazdasszonyába volt szerelmes, törekvéseiben elbukott és megszégyenült. Sorsa megpecsételődik, öngyilkossága pedig már elkerülhetetlen. A főhős utolsó napjait már az író tolmácsolásában olvashatjuk, ugyanis levelezése abbamarad.
Utoljára ellátogat Lottéhez, akinek Osszián fordításából olvas fel, majd az érzékeny pillanatban erőszakosan közeledve hozzá meg akarja csókolni. A lány menthetetlennek látja barátját és elűzi magától.
Végül több búcsúlevelet fogalmaz, majd szolgálóját elküldi, hogy kérje kölcsön Albert pisztolyát, amivel fejbe lövi magát. Megváltást remél a gyors haláltól, azonban még ebben is csalódnia kell. Szerencsétlenül ereszt golyót a fejébe, ami miatt nem hal meg azonnal. A sebesült férfit reggelre találják meg a padlón fekve pokoli kínok között, állapota azonban már menthetetlen. Hosszú gyötrelmes kínok között múlik ki, ő, akinek még a végső elkeseredett megoldás is csak tetézte szenvedéseit. Testét pedig nem temethetik megszentelt földbe.
Elsőre azt mondtam volna, hogy az ifjú Werther szenvedései egy szánalmas ember története, azonban ez nem igaz. Az ifjú Werther szenvedései egy szánalmas világról szól, ahol egy nyomorult ember nem találja a helyét.
Werther halála elkerülhető lett volna. Egyszer kellett volna leülni vele beszélgetni, egyszer kellett volna Albertnek barátját felpofozni, ha máskor nem akkor, amikor visszatérte után már egyértelműen rátelepedett házas életére és szégyenbe hozta mind őt, mind feleségét. Mind pedig saját magát.
Azonban senki nem volt hajlandó megoldást keresni, mert mindenkinek egyszerűbb volt veszni hagyni Werthert.
Barátjának, akihez levelei szólnak, többször elmeséli, hogy öngyilkos akar lenni, de környezete is bőven sejtheti ezt, mégsem tesz senki semmit. Sőt. Lotte saját kezűleg adja át inasának a pisztolyt, teljes tudatában annak, hogy miért van rá szüksége barátjának, csupán azért, mert a helyzetben könnyebb számára elősegíteni az ő öngyilkosságát, mint férje előtt feltárni, hogy mi történt előző este, azaz, hogy Werthrer megcsókolta őt.
A történet egyrészt a kor álszent erkölcsét mutatja be, ahogy az öngyilkosságot mindenki megbocsáthatatlan bűnnek tartja, de annak elkerülése érdekében senki nem hajlandó semmit tenni, sőt képesek még elősegíteni is azt. A társadalomról, ami kitaszítottjait előbb áldozza fel, minthogy magán változtatna. Másrészt viszont, az emberről is időtlen képet fest, aki őrültnek bélyegzi azt, aki saját maga miatt jutott bajba, és ettől az őrülttől várja, hogy segítsen saját magán.
Werther álomképekbe menekült a sivár élet elől, azok viszont megmérgezték az ő lelkét. A mesék tanulságai szerint akarta élni életét, de nem vette észre, hogy abban a mesében amiben ő a hős akar lenni, csak a szörnyeteg lehet. Lottéhoz írt utolsó levelében bevallja, hogy az is megfordult a fejében, hogy a lányt gyilkolja meg, vagy Alberttel végez, viszont a lelkében lakozó jóság arra sarkallta, hogy hármójuk közül arra célozzon, aki nélkül a többiek még boldogok lehetnek. Ebben a tekintetben Werther olyan, mint a saját magát megfojtó sárkány, ami a középkorban az önfeláldozás szimbóluma volt. Elpusztítja magát, mert mindenki mást csak így menthet meg magától. Viszont joggal élhetünk a gyanúperrel, hogy ezt a szerepet környezete erőlteti rá tudatlanul.