Gyári novella

Bevezető: 
Küldetéseink közé tartozik, hogy felület biztosítsunk a szárnyaikat bontogató fiatal írópalántáknak is, így alább most egy rövid novellát olvashattok.

Olcsó kölni szaga lengte be az utasteret, amiben már lassacskán egyébként is szétáradt az utasokból áradó áporodott, kevésbé kellemes illat. Illat. És akkor még finoman fogalmazott, gondolta magában. A levegő telis-tele volt elveszett reménnyel és vággyal, mely egészen biztos, hogy máshová szándékozott megérkezni, de sajnálatos módon itt ért földet, továbbá hangos sóhajokkal kísért keserédes mosollyal. Az emberek a nap folyamán többé-kevésbé elvesztették azt az illatorgiát, amit a délelőtt folyamán testük és ruhájuk még szilárdan őrzött magában. Igazából hogyan is lennének képesek megőrizni ezek az emberek napi 8 vagy akár 12 óra iga után is frissességüket? Hiába. Ez a hely nem egy szépségszalon, ahová csak úgy bejár az ember és eltölt pár órát, de ugyanakkor a tudás fellegvárának sem bizonyult. Olyanok jártak ide, akiknek semmiképp sem az volt az életcéljuk, hogy az értelmiségiek csoportjába tartozzanak, úgy, mint főiskola vagy egyetem, ehhez kétség sem fért, bár ez a fogalom relatívnak tekinthető, hiszen attól még nem feltétlenül tartoztak az alsóbbrendű kategóriába, és különben is. Ebben az országban a diplomások helyzete is egyre inkább katasztrofálisabbnak mutatkozott és semmi szépet nem ígért a jövőre nézve, nem kecsegtette őket kvalifikált helyzetükből adódóan magas jövedelemmel. Azonban akadtak olyanok is, a szerencsések, akik nem kerültek olyan helyekre a diploma kézhez vétele után, ahol az értelem teljes hiányát nélkülöző, nagy agyi kapacitást nem igénylő munkát kellett végezniük. A többség, a szerencsétlen hányad viszont igen, és minden bizonnyal, minden sokszor átkozott reggelen, délelőtt, vagy netán éjszaka szomorúan, vágyakozva gondolt arra, mi lett volna, ha tanultak volna. Bár, mint már említésre került, akkor sem jártak volna jobban. Ők munkára kényszerültek. Harcot vívtak a megélhetés reményében. Leszakadt középosztály vagy netán bukottak osztályrésze?

Vissza kellett fognia magát, nehogy túlzásokba essen, vagy újra előítéletekbe bocsátkozzon. Túl mély nyomot hagyott benne az a mostanra már kicsírázott keserves gondolat, mi szerint Ő is itt ragad. Azonban ezt a legkevésbé sem akarta, máshová vágyott, tudta, hogy valahol már várják és helye van. Kell, hogy legyen, nyugtatta magát, és próbálta elhessegetni fejéből a képet, s azzal együtt nyomorúságot tükröző arcát munka közben. Ilyen és ehhez hasonló kérdések zakatoltak a fejében, észre sem vette, hogy hirtelen egy nő állt meg és kért helyet mellette félbeszakítva ezzel megkezdett gondolatmenetét:

- Szia! Ne haragudj! Szabad ez a hely?

Egy álmos biccentéssel kísért erőltetett „persze” után az már ott is ült mellette, majd arcon csapta a már jól ismert és természetesen örök feledésre ítélt, a parfüm kategória elnevezés után erősen tiltakozó bűz. A busz ajtaja tárva-nyitva állt. Nem uralkodott el az embereken a szokásos helyfoglalási kényszer, nyugodtság ült ki mindenki arcára, könnyedén leolvasható volt mi jár a fejükben: végre vége a mai napnak is, holnap kezdhetjük elölről. Újabb strigula. Néhányan az ajtóktól nem messze ácsorogtak s szívták a szerintük jól megérdemelt munka utáni cigarettát. Maguk sem tudták a pontos okát miért is szívják. Ennyi munkával töltött év után azonban valószínűleg már nem is akarták tudni a választ. Ezt a napi luxus kategóriába sorolták, rövidke szünetük alatt nem voltak képesek olyan önfeledten pöfékelni, mint ilyenkor, a busz előtt ácsorogván. Bőven volt még idő a busz indulásáig, mégis, sokan csak akkor tudták biztonságban magukat és helyüket, ha elfoglalták azt. Távolba révedő álmos tekintettel kísérték a gyárból kifelé érkezőket, és a következő napra gondoltak. Van-e még bennük elegendő erő? A végére tényleg úgy fognak kinézni, mint egy száraz szivacs, amiből már jóformán az összes vizet, esetükben életerőt kipréselték? Mi jöhet ez után? Hová kerülhetnek? A sok kellemetlen és megalázó alantas munka után előbb-utóbb jónak kell következnie. Bár, ha másfajta szempontból is megvizsgálja az esetet rájön, hogy talán még sem kell csúsznia-másznia, de mindazonáltal egy irodában ülve talán mégiscsak kényelmesebb. Nehéz az embernek feladnia mindazt, amit egykoron hűen dédelgetett magában, s egyre csak várta annak megvalósulását, a céljait, a vágyait. Egy ilyen helyen bárki teljesen lecsupaszítva érezheti magát, ha ilyen helyzetbe kerül, kellemetlen zavarodottság lehet rajta úrrá, úgy érezheti, hogy nem ott van, ahol kellene lennie. Az ügy bizony elég kétes kimenetelű is lehet. Gondoljunk csak bele. Mit is teszünk egyfolytában? Hamis mosolyt öltünk magunkra, gátlásokkal küszködünk, és hova tovább, örökös harcot vívunk a külvilág által támasztott elvárásokkal szemben. Azonban mindennek ára van, ahogy ez is megköveteli a magáét. Nehéz eldönteni melyik oldalon is álljunk. Toporogjunk tétován az álmokkal övezett, gyakran keserű idealista világunkban vagy  kövessük a realisták diktálta tempót az általuk kitaposott ösvényen az ő szabályaiknak megfelelve, mindeközben elnyomva magunkban a reményt minden egyéb jó megszületésére? Ahogy felfűzte megkezdett gondolatmenetét fellépett egy testes, igen nagydarab férfi a buszra. Két ülést is elfoglalt termetes hátsója. Ebben a pillanatban már úgy érezte képtelen tartani magát. Ám mielőtt nekiállt volna az elhízás lehetséges okait boncolgatni becsukódtak az ajtók, elindult a busz, majd a szépen lassan elnehezedő szemhéjai egymás után csukódtak le.  

Chamer Boglárka