Tapasztalataim alapján, a közvélemény által leginkább félreismert történet, a mindenki által ismert, de ehhez képest kevesek által olvasott Don Quijote, Miguel Servantes XVII. századi spanyol író szellemi terméke.
Az történet vázát úgy érzem érdemes bemutatni, hiszen a két főszereplő és a regény ominózus (bár a könyvben mellesleg nem sok jelentőséget kapó) jelenete, a szélmalom megrohamozása, amolyan vakuemlék a kultúránkban, és a popkultúrában is alapszimbólumot képez, az értelmezése nehéz a kontextusból kiragadva, és bennem is téves kép élt a művel kapcsolatban, míg a kezembe nem került. Így elsősorban azt céloznám meg elemzésemmel, hogy bemutassam, mennyivel több lakozik ebben a regényben annál, amit a feldolgozások mutatnak, és amikre az utalások rátapintanak, valamint, hogy számomra mit jelent Don Quijote személye.
Cervantes 1605-ben jelentette meg művének első (és akkor még egyetlennek szánt) kötetét. A könyvének nem titkolt célja volt az akkoriban igen népszerű lovagregények parodizálása. Az író előszeretettel viccelődik a barokk korstílus jellegzetességeivel. A bevezetőben például E/1- ben mesél saját vívódásáról, amit egy barátjának fejt ki a könyv megjelentetése előtt, hogy vonakodik a kiadatástól, mert attól fél nem is igazi irodalmi alkotás, mert nincs benne elég utalás, ami van, az pedig nem elég bonyolult ahhoz, hogy mások ne értsék, és szójegyzetet meg kommentárokat kelljen hozzá írni.
Cervantes humora igazán irigylésre méltó, főleg annak tükrében, hogy ő sem mai gyerek, mégis meg tudja kacagtatni az embert 400 év elteltével is.
A cselekmény fő sodrásában a címadó Lamanchai Spanyol nemes áll, aki unalmasnak ítélt mediterrán élete helyett előszeretettel menekül a már említett lovagregények világába. Képes éjt nappallá téve olvasni, örökségét javarészt pénzé tette, amiből még több regényt vásárolt. Birtokán idősödő gazdasszonyával és fiatal unokahúgával él, a faluban köztiszteletnek örvend. A plébános és a borbély közeli barátja, akikkel sokat vitáznak olvasmányaikról. Nyugodt életében azonban már ekkor történnek érdekes dolgok, hiszen ha két napon keresztül olvas egyhuzamban, az rendszeresen azzal zárja, hogy kardot ránt és elkezdi verni a szobája falát. Azonban az ő története, és a valódi Don Quijotévé válása akkor következik be, amikor regényei véglegesen megeszik az agyát, vele együtt ítélőképességét. Egy napon ugyanis, amikor kapcsolatát a valósággal hosszú pórázra ereszti, ráébred, hogy élete célja, hogy ő maga is az olvasmányokból tanultak alapján kóbor lovagnak szegődjön. Ennek jegyében gebéjét felnyergeli, nagyapja páncélját felölti, és nekivág a barokk kori Spanyolországnak, ahol akkorra már nem különösebben hemzsegnek a lovagok.
Rövid életű első útján durván megalázzák egy fogadóban, ahol romlott halat és penészes kenyeret szolgálnak fel számára, kinevetik, és szánalmasnak vélt viselkedéséből űznek gúnyt. A történet ezen fázisában még az olvasó is úgy érezheti, hogy a legjobb az lenne, ha az idősödő férfi hazamenne, és valahogyan sikerülne lenyugtatni őt. Első körben meg is találja egy helybeli paraszt a földön fekve, összeverve, aki felismeri, és haza viszi. Barátai sikertelenül próbálják meggyőzni, hogy hagyjon fel a kóbor lovagoskodással még mielőtt igazán belekezdene. Könyvtárát be is falazzák, elzárva őt a probléma vélt forrásáról, de fékezhetetlen szenvedélye újból arra sarkalja, hogy útra keljen, azonban immár nem egyedül. Második nekifutásán már vele tart személyiségét kiegészítő társa, Sancho Panza, akit fegyverhordozójául fogad. A köpcös parasztembert lenyűgözik a nemes meséi arról, hogy milyen kalandok várják őket, de elsősorban az győzi meg mellészegüléséről, hogy ígéretet tesz számára, hogy egy elfoglalt sziget kormányzójává teszi egy napon szolgálataiért.
Kettejük kapcsolatában az ellentétes világszemlélet dominál. A műveletlen, de realista Sancho többnyire nem érti, ura mit miért csinál, mit miért gondol. Útjuk kezdetén az ideák világába veszett Don Quijotét egy világ választja el a maga egyszerű valóságától. Egyedül az hajszolja a hosszú út megtételére, hogy bízik jussának megszerzésében, és abban, hogy valóban a nyomorból való kitörés záloga lehet, ha végig csinál minden őrültséget az újdonsült lovaggal. Maga tisztában van vele, hogy nem valóságos amit a Don annak vél, de mivel a személyiségét nem mérgezi meg az a gőgös felsőbbrendűségérzet, amit mindenki más tanúsít a lovag láttán, azt hiszi, hogy saját oktondisága miatt nem érti, amiről Don Quijote beszél.
Nem sok idő telik bele (összesen kétszer háromszor verik őket félholtra), mire belátja, hogy semmiféle sziget, sem kormányzóság nincs kilátásba helyezve, valójában pedig csak az idejét pazarolja, mi több a bőrét viszi vásárra napról napra, ha követi urát mikor az épp szélmalmoknak rohan, birkákat kezd lemészárolni, testőrökkel párbajozik, vagy csak egyszerűen nem hajlandó fizetni egy fogadóban a szolgáltatásokért. Emiatt már-már elszánná magát, hogy otthagyja Don Quijotét, azonban a történet fordulópontján mégis a veszélyes út folytatása mellett határozza el magát. Sőt attól az éjszakától kezdve akár a halálba is képes volna követni a hőst.
Ebben a jelenetben egy elhagyatott út mellett táboroznak, mikor meglátják, hogy a távolban fáklyát hordozó fehér ruhás alakok közelednek feléjük. Sancho itt átéli azt, amit társa minden alkalommal érez, ha bármi történik velük, mivel a félelem hatására ő maga is egészen biztos benne, hogy az úton kísértetek járnak. Igyekszik a lovagot rávenni, hogy sürgősen meneküljenek, ő viszont nem hajlandó meghátrálni. Ráront a szellemeknek hitt alakokra, fegyverhordozója pedig csodálatában egy életre elkötelezi magát mellette. Szembesül ugyanis vele, hogy a férfi amikor harcba bocsátkozik, valóban azt éli meg, hogy óriásokra támad. Ő napról napra arab seregekkel csatározik, varázslókra vadászik, haramiákat állít meg, és nem retten meg semmitől, mert belülről hajtja valami, ami sokkal erősebb a félelemnél, ez pedig a megkérdőjelezhetetlen igazságérzete. Sancho nincs tisztában azzal, ez miből fakad, mégis valóságos idoljává emeli a lovagot, mert nem találkozott még olyan emberrel, aki méltóbb lenne nála arra, hogy kövessék, még akkor sem, ha vakmerőségének nincs valódi tétje.
Sancho lelkesedése akkor sem lankad, amikor a kísértetekről kiderül, hogy valójában éjjeli gyászmenet, sőt, a „legyőzött” papoktól búcsúzva közli velük, hogy nem más győzte le őket, mint Don Quijote de Lamancha, a Búsképű lovag.
Az, hogy Sancho immár végérvényesen belement a „játékába” és kérés nélkül megadta számára a rég áhított lovagi jelzőt, Don Quijotéban is szorosra fűzi társával kapcsolatos érzelmi szálait, így útjukat már a másikkal szembeni kételkedés nélkül folytatják.
A későbbiekben kölcsönhatásban marad a két karakter, és a lovagon is egyre inkább észrevehetővé válik fegyverhordozója szavainak érvényesülése. Egy jelenetben például, a hegyek között irdatlan zajt hallanak és valamiféle veszedelmes szörnyet sejtenek újfent mindketten. Kétségek között hatolnak be a völgybe, de látván, hogy a hang forrása egy vízimalom, a lovag szégyenkezik saját ostobaságán, mert itt már észleli a valóságot, és nem homályosítják el érzékszerveit képzelgései.
Don Quijote igazán összetett karakter, akinek személyiségének megismertetése, de még inkább megismerése két síkon zajlik párhuzamosan. Egyrészről a valóságban tapasztalható cselekedetei egy szimpatikus bolond képét festik le, akit jó szándék vezérel, de nincsen valódi haszna semminek amit csinál. Sőt többnyire károkat okoz mindenütt, amerre jár. Mind anyagi értelemben hajlamos tönkretenni útjának állomásait, mind pedig saját vélt lovagi becsülete védelme érdekében környezetét megsérteni. Ez gyakorta ellenszenvet kelt vele kapcsolatban, azokban akik rövid időre találkoznak vele, így sokszor alaposan helyben is hagyják. Viszont azok, akik hajlandóak vele huzamosabban időt tölteni, többnyire óhatatlanul szimpátiát kezdenek táplálni iránta, így az olvasó, aki pedig végig követi útját, fokozatosan kedveli meg, sőt válik a szíve csücskévé a Búsképű lovag.
Mindemellett, ha belemélyedünk jobban a jellemrajzába, fel kell tárnunk azt a képzeletbeli, de a valóságtól egyáltalán nem elszigetelt világot, ami a fejében játszódik le. Ebben ugyanis egészen megfordulnak a viszonyok, felcserélődnek az erkölcsi értelemben vett relációk, és be kell látnunk, hogy nem igaz, hogy nem valóságos amit ő látni akar, és lát is.
Ugyanis Don Quijote egy akcióművész. Cselekedetei lovagi hóbortjából fakadnak, de komoly kérdésekre világítanak rá. Valóságos háborodott próféta, aki annyira ki akar fejezni valamit, hogy viselkedése már értelmezhetetlenné válik. Performance-ainak áldozatául esnek birkák, malmok, berendezések, spanyol parasztok nyugalmasnak induló napjai, és kis híján emberéletek is.
De a pusztítás amit végez nem véletlen. Mindez része a hadjáratának, amit a valóság ellen folytat. Lényegében szimbolikus háborút vív. Igyekszik elpusztítani mindent, ami emlékezteti arra, hogy nem abban a világban él, amibe való. Don Quijote nem csak egy megkésett ember, aki rossz korba született, hanem egyenesen az, aki túl jó az emberek közé. Nem ismer megvetést, csak a képzelt ellenségek és a szörnyetegek iránt, nem fél semmitől, csak saját megszégyenülésétől, és nem hajlandó a világ szabályai szerint játszani. Szajháknak bókol, mert azokat úri hölgyeknek ítéli, és talán nem is különböznek sokban a nemes asszonyoktól. Elesetteket igyekszik megvédeni, mert kötelessége, hogy felvegye a harcot az ellen amibe már mindenki beletörődött. Gályarabokat szabadít ki, akiket büntetésük végrehajtására visznek, mert mindenek előtt hisz benne, hogy a világban létezik becsület.
Ő maga az archetípusa annak az embernek, aki olyannyira csalhatatlan erkölcsi iránytűvel rendelkezik, hogy semmi sem térítheti el küldetésétől. Valódi szerelmet érez egy csúf parasztlány iránt, akit valójában nem is ismer, mert a lovagregényekből azt tanulta, hogy az igaz szerelem plátói. Ebből a szemszögből kiütközik, hogy valamilyen szinten a lovag az egyetlen, aki komolyan vette a lovagregényeket. Elhitte, hogy a dolgok működhetnének úgy is, ahogy azt kedvenc írói megálmodták. Hisz a mesében, amit mindenki más helyén kezel, ő viszont a fikciót, a sosem létezett világot, rá akarja illeszteni saját életére.
A változóban lévő világot vissza akarja űzni az általa hősies időnek tartott középkorba. A malom megrohamozás az ellenszegülés a technológiai újításoknak, amiben a romlottság leképződését látja. Ez azonban csak a kitűzött tárgya lesz háborújának, mert se a malom, se a változás, se a fejlődés nem az, ami romlottá tesz mindent. Nem találja, hogy mi is az valójában, amit meg kéne szüntetnie, hogy megakadályozza a szenvedést, ami végbemegy a földön, ezért üt, vág, szúr mindent amit ér. Elkeseredett lázadó, aki általa ideálisnak tekintett világban akar élni, és ennek jegyében elszakad kényelmes életétől, helyette pedig a megrázkódtatásokkal járó, nehéz de dicsőséges vándorlást választja, bízva abban, hogy megmentheti az elnyomottakat, és az emberiség lelki üdvét.
A történet vége felé viselkedése már szinte szánalmassá válik. Harca kifullad, és az olvasó viszonya is könnyen megváltozik hozzá. A tetőpontokon tapasztalható rajongást felváltja a remény, hogy a hős végül hajlandó meghazudtolni önmagát és észhez tér, hogy elmondhassa mindazt amit tettei csak sejtetnek. Egy ízben még a cselekmény elején a kecskepásztoroknak mesél is az „aranykorról”, amiben az emberek még magántulajdon és ellenségeskedés nélkül éltek boldogan, a természettel harmóniában. Ekkor állítása szerint még egyetértés uralkodott a világban. Ennek az egyensúlynak a megszűnése hívta életre a kóbor lovagrendeket, akiknek feladata, hogy ne hagyják elveszni az örök értékeket, hogy tovább vigyék a lángot. Ebben a pillanatban szinte filozófusként tárja fel nézeteit, és megértő fülekre is talál. Többnyire azonban szavai értékelését az emberek számár megakadályozza külleme és háborodottnak tűnő viselkedése.
Végül a Santa Hermandad nyomására, akiknek elfogató parancsuk van az utakon garázdálkodó férfi ellen, barátai, akik időközben ráakadtak, kénytelenek erőszakkal hazavinni. Útközben a lovag elkeseredetten próbál újabb kalandot átélni, és ismét megrohamoz egy búcsúi körmenetet. Azonban az egyik hívő egy fahusánggal leüti lováról, Don Quijote pedig mozdulatlanul a földre hull. Ekkor Sancho, aki már teljesen ura hatása alá került, szívszorító szavakkal siratja el a lovagot. Karjába véve barátja testét zokogva szánja a világot, ahol mostantól nincs békesség és igazság, mert a gyámoltalanok gyámolítója, a remény utolsó szikrája, az elesettek védelmezője, a Búsképű lovag eltávozott. Úgy érzi halottnak hitt urával együtt valami végleg elveszett. Valami végérvényesen megszűnt azáltal, hogy Don Quijote elbukott.
A jelenetben a legszomorúbb, hogy mindazok akik nincsenek benne kettejük játékában hahotáznak a hűséges fegyverhordozó szavain, aki épp élete legsötétebb pillanatát éli át, mert azt hiszi meghalt akit mindennél többre tartott. A többi ember úgy véli Sancho maga is megbolondult a lovaggal töltött idő alatt, mert az telebeszélte a fejét. Az igazság viszont az, hogy a hős sokkal többet tanított számára, mint azt bárki gondolná.
Mikor a lovag felébred ájultságából Sancho megkéri, térjenek most már haza, mert mindketten elfáradtak a hosszú útban. Don Quijote beleegyezik és elhatározza magában, hogy amint teheti lovaggá üti fegyverhordozóját mert kiérdemelte a címet. Ezzel szó szerint is kifejeződik, hogy Sancho Panzat egyenrangúnak tartja már saját magával, mert végső soron ő megértette mi is van ámokfutása mögött.
Don Quijote valóságos embertípust jelképez. Búsképű lovagok a mai nap is élnek, és vívják végtelen küzdelmeiket a világgal. Ha egy percre hagyjuk, hogy az időnket rabolják, gyakran feledhetetlen beszélgetésekben lehet részünk a hozzá hasonló fáradhatatlan kóbor lovagokkal. Személyes tapasztalatomból említenék egy esetet, amikor a Budapesti 3-as metrón utazva hallgattam meg egy részeg, elég legatyásodott küllemű férfit, aki igazán furcsa dolgokról mesélt nekem. A mai napig sem hallottam annál elborultabb dolgokat, mint amiket ő mondott. Elmondta, hogy Rákosi és Mao Ce-Tung között milyen asztrális kapcsolatot feltételez, hogy Izrael állítása szerint magyar gyarmat (ezt egyébiránt II. András király keresztes hadjáratából vezette le, én pedig csípőből a legkézenfekvőbb érveléssel próbáltam cáfolni, azaz, hogy Magyarország államformája egy ideje már nem királyság. Erre jött a válasz a káoszelméletet igazolandó hihetetlen fordulattal, miszerint „Te csak azt hiszed kölyök!”) szó esett a Marxról, az oktatási rendszerről, és összességében a fickó a szememben egyszemélyű szatírájává vált az emberiségnek. Nem az volt a lényeg, hogy amit mond nyilvánvalóan hülyeség, és nem is az, hogy ezeket ő komolyan gondolja-e. De talán még csak nem is az, hogy mit mond, hanem ahogy mondja. Valószínűleg nem tudatosan, de nagyon szórakoztatóan űzött gúnyt a világból, szomorú módon magára vállalva a bohóc hálátlan szerepét. Kinyilatkoztatásait végül azzal zárta, mikor a Népligetnél végül kénytelen voltam leszállni, hogy bármikor szeretnék hasonló dolgokat hallani, keressem meg őt, és szívesen beszélget velem. Annyit mondott, errefelé megtalálom, ha legközelebb Pesten járok, de még majd úgyis találkozunk. Őszintén remélem, hogy így is lesz, mert ha nem is volt egészen képben a fickó, őszintén beszélt, és sokkal többet állított annál, mint amivel ő tisztában volt. A nevére nem emlékszem, de abban biztos vagyok, hogy aznap este, én magába a La Mancha hősies lovagjába botlottam, aki még annál is félelmetesebbnek látja ezt a világot, mint amennyire az valójában, de mégis felmeri vele venni a harcot ellen, bármibe is kerüljön.