A Szigeti veszedelem olyan fajta mű, ami sokkal félelmetesebbnek tűnik, mint amennyire az valójában. A barokk korstílus és az eposz műfaja egyaránt riasztónak tűnhetnek annak, aki még sohasem szánta el magát arra, hogy végigrágja magát egy-egy ilyen művön. Akiben viszont megszületett az elhatározás, az valószínűleg hatalmasat csalódott pozitív értelemben, és szembesült vele, hogy csöppet sem nehéz, mi több élvezetes és magával ragadó. Az előítéletekkel szemben, szó sincs értelmetlen és felfoghatatlan szóképekkel teletűzdelt tájleírásokról, pátosztól csöpögő ostoba cselekményről, se pedig átélhetetlen történetmesélésről vagy azonosulhatatlan, öncélú, egydimenziós karakterekről. Épp ellenkezőleg.
A történet in medias res, azaz a dolgok közepébe vágva indít, egy szemöldökmegemelő jelenettel, ahol Isten utasítja Gábriel arkangyalt, hogy a rossz kereszténnyé vált magyarokat büntesse meg oly módon, hogy a pokolból eresszen ki egy leláncol démont, aki a törököket feltüzelve ráveszi Szulejmán szultánt, hogy rontson rá a védtelen Magyarországra.
Bevallom engem nem kicsit lepett meg ez az igen hatásos, fantasy szerű kezdés, amivel már az első énekben kozmikus szintűre emeli a költő az előre sejtetett csata tétjét. Azonnal megnyert magának az eposz. Azonban ezzel talán nem vagyok egyedül.
A deus ex machina, azaz az isteni közbeavatkozás egyébként keretes szerkezetbe foglalja a
történetet, ugyanis a kezdő és az utolsó előtti énekek között a konfliktus teljes mértékben az anyagi világban zajlik, és a várkapitány látomását leszámítva nem tartalmaz semmiféle természetfeletti elemet.
Ennek a kettősségnek a magyarázata, hogy a mélyen hívő Zrinyi Miklós felfogásában a problémák eredete az isteni büntetésből származik, megoldásuk az ember feladata, de a teremtő a legvégső pillanatban sem hagyja magára híveit, és lelki üdvösségét mindenki méltóképp elnyeri, aki kiállta a tűzpróbát, és bizonyította, hogy érdemes rá.
Ezzel a példázatszerű történetvázzal mutatja meg a költő a követendő utat saját kortársai számára, ahol a török elleni harcok még mindig folytak, de véleménye szerint már nem létezett az a fajta felelősségtudat, amivel dédapja még képes volt mártírhalált halni a rá bízott erődítmény védelmében.
A XIV. énekben a török varázsló közbenjárásával kinyílik a pokol kapuja, Isten parancsára pedig megnyílnak a mennyek. Ördögök és fúriák hordái csapnak össze a mennyei légiókkal a fellegekben, miközben az égő várban utolsó leheletükig harcolnak a várvédők a betörő török sereggel, reprezentálva, hogy bár a lokális konfliktus emberi érvényű, a háttérben meghúzódó események léptéke világméretű. Így az apró vár megvédése érdekében tett kilátástalan kísérlet szimbolikus és példa értékű.
A felvázolt metaforikus jelentéstartam elmesélése közben a költő megtartja, az eposzra jellemző antik eszközöket, azokat egy barokk környezetbe helyezve. Ez a fajta átültetési szándék nyilvánvalóan meg is fogalmazódik, hisz többször is utal a költő dédapjára „Sziget Hektora” ként, ami egyértelmű utalás a mintául szolgáló Iliászra. Az analógia a többi szereplőre kimondatlan marad, azonban valószínűnek érzem, hogy végig vihető, és megtalálhatóak az egyezések és az egyes karakterpárok. Így Achilleusz személyisége Demirhám és Delimán között oszlik meg, Szulejmán Agamemnonnal, a szerecsen királyfi Patroklosszal, maga Magyarország pedig Helénával egyezik meg, kinek birtoklásának vágya robbantja ki a pusztító háborút, és aki iránt érzett szerelme okán mindkét fél képes elmenni a végsőkig.
Az eposz természetesen invokációval indít, ezt azonban nem egy múzsához, hanem magához a Szűzanyához intézi a költő. A seregszemlék hosszúak, de izgalmas háttértörténetek kibontakozásául és az összetett karakterek bemutatásául szolgálnak.
A török sereg felvonultatása közben egy hatalmas hadat vázol fel a költő, melyből kiemel egy-egy nehézsúlyú, félelmetes harcost, akik a későbbiekben fontos mozgatórugói lesznek a cselekménynek. A teljesség igénye nélkül kezdi meg rémisztő tetteik felsorolását melyek közt van minden, még pusztakézzel, egy ütésből leterített elefántbika is.
A nagy földrajzi kiterjedésű Oszmán birodalom távoli szegleteiből származtatva alkotja meg Zrínyi a magyarok ellenlábasait, így igazán egzotikus és feltűnően különböző értékrendű karakterekkel lesz tele a névsor. Krími tatárok, szíriai szerecsenek, perzsa lovasok és afrikai hadurak vonulnak a háborús övezetté vált Pannónia felé, teljes mértékben azt az érzetet keltve, hogy most az egész világ fogott össze, hogy hadjárattal hódoltassa meg az ellenálló királyságot, és bődületes erejük elbeszélésével a horda valóban isteni büntetés eszközeként jelenik meg az olvasó szemei előtt.
A magyar sereg méreteit tekintve nyilvánvalóan alulmarad számbelileg ellenfeleivel szemben, viszont Zrínyi nem által hőstetteiket megemlíteni, jellemüket pedig (mily meglepő) eposzi szintre emelni. Elsősorban természetesen a várkapitányt, saját dédapját, a megtévesztő módon azonos nevű Zrínyi Miklóst. Az ő karaktere már-már zavaróan heroikus, ereje és bátorsága szinte hihetetlen mértékű. Talán az egyetlen nagyobb negatívuma számomra a könyvnek, ez a fajta kultusz teremtés, ami egyébként, mint már említettem a többi karakterben esetleg nyomokban lelhető fel. Zrínyi személyében viszont hatványozottan érvényesül, és gyakorlatilag nincs olyan kilátástalan helyzet, amin a puszta jelenlétével ne tudna fordítani.
Sajnos a mai olvasó számára ez már-már komikussá teszi a majdhogynem halhatatlannak ábrázolt főhőst, viszont szerencsére ennek jegyében halála mégis kellőképpen megrendítő és felemelő. Gondolok itt a tényre, hogy miután a lángoló várból kivágtatva megöli Szulejmánt (ez történelmileg természetesen abszolút megalapozatlan, viszont nagyon hatásos) még a janicsárok sem mernek még csak a közelébe sem menni, így kellő távolságból körülállják és sortüzet nyitnak rá, melynek következtében a legyőzhetetlen hőst is eléri a végzet.
Itt zárójelben megjegyezném, hogy akárki akármit mondhat, én mérget mernék venni arra, hogy Frank Miller, amerikai képregényíró és rajzoló, egészen biztos, hogy ismeri, olvasta és 300 című képregényéhez alapul vette a Szigeti veszedelmet, ugyanis az egyébként valóban hasonló alapfelállású és kimenetelű két történelmi esemény közötti páthuzamon túl (a keleti despotikus birodalom be akarja kebelezni a nyugati kicsiny országot, melynek védelmében egy maroknyi hős hal mártírhalált egy emblematikus csatatéren), több dramaturgiailag fontos jelenet szinte azonos a két műben. Olvasás közben gyakorlatilag a fejemben volt a képregényből készült film egy-egy jelenete és meggyőződésemmé vált, hogy az eposzból lettek átemelve. Ilyen például a török követ várkapitánynál tett látogatása és nyájas beszéde, valamint a fentebb említett utolsó jelenet, ahol a főhős a világhódító uralkodó megsebesítése után az égre emelve tekintetét bátran várja a halált, akárcsak a 300 végén Leonidas, akinél a különbség csupán annyi, hogy ellenségét nem volt képes meggyilkolni, és nem golyók, hanem nyilak zápora hullik rá. Ez az egyezés szerintem nem lehet véletlen... Nem beszélve arról, hogy a képregényben a spártai király vonásai egy az egyben megegyeznek a horvát bán későbbi ábrázolásával. Szóval ez plusz egy ok, amiért megéri elolvasni ezt a művet. Ez persze csak érdekesség és a saját véleményem.
Talán a legáltalánosabb tévhit az eposzokkal kapcsolatban, az úgynevezett eposzi jelzőkkel körülírható karakterektől való viszolygás, amiről az ember arra asszociál, hogy ez egy meghaladott, és primitív karakteralkotást jelöl, ami esetleg Lolka és Bolka mélységű figurák ábrázolására alkalmas. A történet részesei tesznek ezt-azt, történnek velük dolgok, amikre különbözőképpen reagálnak. Ebből valamiféle jellemrajz is körvonalazódik, ami azonban mindig visszavezethető arra, hogy ki a magasabb és ki az alacsonyabb, vagyis, hogy az egyes szereplők milyen testi, ritkább esetben szellemi adottságokkal rendelkeznek. Szép Heléna, Leleményes Odüsszeusz, Erős karú Achilleus, nem tűnnek olyan formáknak, akik megállnák a helyüket egy Csehov drámában, vagy érvényesíteni tudnák érdekeiket bárhol máshol, ami nem az Égei-tenger partvonalán, illetve az eposzok lapjain helyezkedik el. Adottságaik isteni eredetűek, de emberi jellegűek, királyok és birodalmak megdöntésére képesek velük, de nem sokkal bonyolultabbak, mint egy faék. Gondolhatjuk, és gondoljuk is nagy bután, de közel sem ez a tényállás. A jelzők visszatérő és jellegzetes vonásai a hőskölteményeknek, de ezekből nem egy áll rendelkezésre koponyánként, és nem ezek irányítják a karakterek cselekedeteit, hanem ezekkel indokolja, magyarázza a költő szereplői viselkedését.
A Szigeti veszedelemben például Zrínyi Milkós olyan mértékben ellentmond ennek a
feltételezésnek, hogy az egyik legösszetettebb, és legjobban kibontott szereplőjének nem mást, mint Delimánt, a tatár királyfit teszi meg, aki egyszersmind egyik fő gonosza a történetnek.
Delimán kétségkívül negatív karakter, akinek „rossz oldalon” állása mellett súlyosbítja bűnlajstromát a sokat ecsetelt kegyetlensége, együttérzést nem tanúsító harcban mutatott
magatartása és borzalmas önfejűsége, lobbanékony természete, aminek nyomán még vezértársának meggyilkolására is képes, csupán azért, mert a pasa felhívta figyelmét agressziójából fakadó hatalmas baklövésére. Ezáltal saját táborában is viszályt szít, és még a véreskezűnek megismert törökök is kiközösítik maguk közül, majd életét mentve menekülésre kényszerül. Mindezek ellenére a barbarisztikus nomád herceg érző szívvel, és önmagát is meghazudtoló szerelmes vágyakkal rendelkezik Cumillával, a szultán leányával szemben. Retardációként funkcionáló (nem az amire te gondolsz, ez a szó az irodalomban késleltetést, önálló történetszálat jelent) románcuk szenvedélyes, egymás közötti párbeszédeik pedig érdekesek és romantikusak, mégsem csöpögősek, valamint nem teszik karakteridegenné a történetszálat, főleg azért, mert a török leány tragikus halálát követően Delimán dührohama, mely felemészti saját katonái életét, libabőrös hatással bírva emlékeztet a hadvezér természetére. Elhatározása pedig, miszerint megfogadja, hogy saját kezűleg gyilkolja meg a várkapitányt, hogy valaki megbűnhődjön kedvese életéért, aki a mérgezett vizű forrásból ivott, azonosulhatóvá teszi ezt az egyébként mélyen ellenszenves, és csak halált megvető bátorságában tiszteletre méltó figurát.
Ezen felül érdemes lehet még megemlíteni Deli Vid és Demirhám párharcát, ami saját becsületük védelmében és a bosszúvágy tüzében kovácsolódik, és aminek vége, hogy az egymás iránti kölcsönös tiszteletet érző, mégis gyűlölt ellenségek egyszerre, egymáson aratnak győzelmet. Azaz, hogy párbajuk végén mindketten elesnek a másik keze által. Ez talán azt jelképezi, hogy a háború felemészti mind a két oldalon álló egyéneket és velük együtt az általuk megtestesített értékek is megsemmisülnek. De ebben már nem vagyok biztos.
Remélem, hogy kellőképp érdekesen és kimerítően sikerült összefoglalnom a mű tartalmát és mondanivalóját, valamint, hogy felkeltettem egyesek figyelmét egy, a korosztályomban
nem túl közkedvelt, de egyébként abszolút fogyasztható mű iránt.